Chapter 20 part 2: Everything has ended

Sziasztok! Bocsánat a nagy kimaradásért, de most itt az utolsó, 20. rész második fele. Annyit szeretnék csak kérni, hogy írjátok le a véleményeteket, hiszen ez az utolsó előtti alkalom, jövő pénteken már az epilógust hozom, ahol kiderül, hogy boldog avagy szomorú vége lesz-e. Nem írok búcsúszót se, hiszen lesz még egy írói utószó, avagy hogy láttam az elmúlt 11 hónapot, és mik a végleges statisztikái a blognak. Szóval remélem tetszeni fog az utolsó rész, és remélem, hogy visszajelzéseket is kapok valamilyen formában :)

xoxo

Annie

/Louis szemszöge/

Odarohantam Anne-hez, akinek gyönyörű arcát vágások tarkították, de ahogy végignéztem a testén, láttam, hogy nem csak az arcát vagdosta szét az a barom állat. Erre betoppant Joe. Emlegetett szamár.

-Itt a kis hősszerelmesünk. Éljen-éljen. És ahogy elnézem egyedül jöttél, tehát sikerült felfognod azzal a csökött agyaddal, hogy az a szajhád életébe kerülhet. - mondta, majd elkezdett lassan, gúnyosan tapsolni.

-Miért nem csatlakozol hozzá? - tette fel a költői kérdést, majd engem is Anne mellé kötözött. Anne szeme láttára kínozott meg. A saját szemével volt kénytelen végignézni azt, ahogy sebeket ejt rajtam. Ahogy vérzek. Ahogy belémrúg képletesen a szavaival, és ténylegesen a bakancsával. Ennél a pontnál ájultam el, és mintha éreztem volna, hogy én nem kerülök ki élve. Eszembe jutott a történet, mikor Anne-el szakítottam, mely így visszaemlékezve sem volt kellemes.

/2010. 03. 25./

Nem tudom, hogy mondjam el neki, de nem akarom megbántani, nem akarom összetörve látni, de ma mégis meg kell tennem.Már így is napok óta titkolom, hogy jelentkeztem az X-Faktorba, és behívtak a londoni meghallgatásra. Ma utazunk. A telefont a kezemben szorongattam, a képernyőn pedig Anne száma volt olvasható. Féltem megnyomni azt az egy kis gombot, ami elindít egy szomorú, lassan ölő folyamatot.Végül vettem a bátorságot, és megnyomtam a 'hívás' gombot. Kicsöngött, majd meghallottam a vonal túlsó végén Anne vidám hangját:

-Szia, miért hívtál? - kíváncsiskodott.

-Szia! Ez... öhm nem telefontéma, szeretném, ha átjönnél. - mondtam neki szomorúan, mire elkomorodott, ez érződött a hangján, miután megszólalt.

-Rendben, 20 perc múlva ott leszek.

-Oké. Szia. - majd leraktam a telefont, és próbáltam lelkiekben felkészülni az elkerülhetetlenre. Valóban, 20 perc múlva hallottam, hogy Lottie kinyitja az ajtót, beszélgetnek pár szót, majd Anne nyitott be a szobámba. Leült mellém az ágyra, de csak a köszönésére kaptam fel a fejem, majd suttogva, alig hallhatóan visszaköszöntem neki.

-Szóval, mit szeretnél mondani? - kérdezte azzal az ártatlan kíváncsisággal az arcán, ami mindig is jellemző volt rá. Kerestem a szavakat, de valahogy nem tudtam, hogy tálaljam neki, hogy nem bírnék tőle távol élni, ám végül csak sikerült.

-Szóval, jelentkeztem az X-Factorba, és gondolom tudod, hogy az Londonban van. Szóval én elmegyek innen, és nem bírom a távkapcsolatokat. Szóval, akkor barátok? - hadartam, majd szomorúan ránéztem, egyenesen bele barna szemeibe, melyek tele voltak fájdalommal. És ezt a fájdalmat én okoztam. Nem tudom, pontosan mit érezhetett, de csak egy 'persze' jött ki a torkán. Magamhoz húztam szomorúsága láttán, de ekkor megcsapta orromat kellemes, erdei gyümölcsös parfümje, és könny szökött a szemembe, fiú létemre. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy így lesz mindkettőnknek a legjobb, vagy legalábbis a legegyszerűbb. Hirtelen elhúzódott tőlem, majd elindult a szobámból, de az ajtóból még visszafordult, így láthattam, talán utoljára, és könnyei fátylán keresztül is képes volt rám, arra, aki összetörte kegyetlenül a szívét, mosolyogni.

-Szia, Louis. Remélem, tudunk néhanapján beszélni. - Nem szóltam semmit, csak álltam egy helyben és néztem, ahogy kisétál az életemből. A lábaim felmondták a szolgálatot, és a térdemre estem. Könnyeim felszántották arcomat, de fel kellett állnom, hiszen hallottam anyu lépéseit, és nem akarom, hogy így lásson, hiába ő nevelt fel. 20 perccel később már az esőben szeltük az autópályát, és az ablakomon legördülő esőcseppeket néztem, amik hasonlítottak Anne könnyeire.

*Eközben a többieknél, Niall szemszöge*

Harry és Lori kezdtek aggódni Louis-ért és Anne-ért. Tény és való, jó régen elmentek mind a ketten. Próbáltam Lorit nyugtatgatni, habár magam is ideges voltam. Lana még nem tudott erről az egész dologról, mert még nem jött le az emeletről. Vidáman ugrált le a lépcsőn, de amint meglátta búskomor és aggodalmas arckifejezéseinket, az önfeledt mosoly lehervadt az arcáról.

-Mi történt?

-Anne és Louis még nem jött vissza, pedig már régen elmentek. Louis körülbelül egy órája ment el, Anne pedig hét körül. Louis azt mondta, hogy ne menjünk utána, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. - mondta Harry. Lana gondterhelten kezdett járkálni a nappaliban, majd egyszer csak felkapta a fejét, és egy elégedett mosoly játszott angyali arcán, mint akinek van már egy ötlete. Jól sejtettem, mert abban a pillanatban előállt tervével.

-Szóval, Louis azt mondta, hogy ne menjünk utána, tehát biztos kapott egy fenyegető hívást, amiben azt mondhatták neki, hogy egyedül menjen valahova. De ugye mi azt nem tudjuk, hogy hova ment. De a telefonját le tudjuk nyomozni, így azt is megtudjuk, hogy Louis hol van, és így talán az unokatesómat is megtalálhatjuk.

 -Zseniális ötlet! De... hogy nyomozzuk le Louis telefonját? - kérdezte Zayn.

-Számítógépről, műholddal. - válaszolt Lana, majd nekilátott lenyomozni Louis barátunk telefonját. Körülbelül 15 perc múlva gondterhelten nézett a monitorra.

-Az lehetetlen. Kizárt, hogy ott vannak.

 -Hol?

-A régi vidámparkban. - 20 perc múlva a vidámparkhoz tartottunk a zsarukkal, merthogy úgy ítéltük meg, hogy az ő segítségük is el fog kelleni. Pont akkor értünk oda, amikor Joe meghúzta a ravaszt. Először. 

*Anne szemszöge*

 Amikor Louis elájult, nagyon megijedtem. Jogosan, mert Joe utána engem talált meg célpontnak.

-Látod, te kis szajha, hogy mennyire puhány a te úgynevezett hősöd? Ennyit nem bírt ki. -Kérlek, ne bánts minket! Mit vétettünk ellened? -Hogy mit? Ez most komoly? Nevetnem kell rajtad! Kezdjük azzal, hogy visszautasítottál, így eleve nem jó ponttal indítottál. Aztán meg is vert a barátod. - köpött Louis felé a mondat végén. Megrökönyödve, undorral néztem Joe-ra. -Már ha hívhatjuk a barátodnak. -Ekkor láttam meg a kezében a pisztolyát, amit elővett. -És csak hogy tudd, drágaságom, innen nem kerültök ki élve. -Majd Louis felé fordította a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült, Louis nevét sikítottam, ám a golyó hihetetlen sebességgel haladt Louis mellkasa felé. Lyukat ütött mellkasán, éppen csak elvétve szívét. Azonnal ömleni kezdett a vér a sebből, és feltételezhető volt, hogy nem éli túl. Könnyes arcom Joe felé fordítottam, majd még egyszer meghúzta a ravaszt, ám ezúttal én voltam a célpont. Utoljára ránéztem Louis-ra, majd éles fájdalom keletkezett a mellkasomban, majd minden elsötétült. Annyit hallottam még, hogy a többiek a neveinket kiáltják, majd egy bilincs kattanását,de ezek után nem éreztem semmit. Előjött egy kellemetlen emlék: mikor Louis szakított velem.

/2010. 03. 25./

Louis már napok óta titkol valamit, érzem rajta. Nem tudom, mit nem mond el, de én azért örülnék neki, ha elmondaná. Ezen elmélkedtem az ágyban, mikor megszólalt a telefonom, amiből a Who Let The Dogs Out kezdett szólni. Ez Louis kedvenc száma, szóval ez lett a csengőhangja. Elmosolyodtam hívása miatt, de miután meghallottam szomorú hangját, ez a mosoly letörlődött az arcomról.

-Szia! Miért hívtál? - kíváncsiskodtam.

-Szia! Ez... öhm nem telefontéma, szeretném, ha átjönnél. - mondta komolyan. Ajaj, remélem nem valami rosszat akar bejelenteni.

-Rendben, 20 perc múlva ott leszek.

-Oké. Szia.

-Szia. - suttogtam, de már csak a halott vonalnak. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam magamra egy terepszínű térdnadrágot fekete együtteses pólóval és a kedvenc tornacsukámat vettem fel ezekhez. A hajamat gyorsan kivasaltam, majd elraktam a telefonom a zsebembe. A garázsból kihoztam a gördeszkámat, majd elindultam Louis-ékhoz. Csak három utcával laknak arrébb, de késésben voltam, ezért döntöttem a deszka mellett. Hamar megérkeztem, majd bekopogtam. Lottie nyitott ajtót, majd beinvitált a házba. -Louis már várt, fent van a szobájában.

-Köszi Lottie. - mosolyogtam rá, aztán elindított Louis szobája felé. Benyitottam a szobába, ahol Louis az ágyon ülve meredt maga elé.

-Szia Louis! - ültem le mellé. Érkezésemre felkapta a fejét, és köszönt, de alig hallhatóan.

-Szia.

-Szóval, mit szeretnél mondani? - kíváncsiskodtam. Ahogy ránéztem, láttam, hogy nagyon keresi a szavakat, de nem találja. Végül úgy tűnt, hogy megtalálta őket.

-Szóval, jelentkeztem az X-Factorba, és gondolom tudod, hogy az Londonban van. Szóval én elmegyek innen, és nem bírom a távkapcsolatokat. Szóval, akkor barátok? - hadarta, majd a szomorúsággal teli kék szemeivel az enyémbe nézett. Összeszorult a torkom, majd  kinyögtem egy perszét. Látta rajtam, hogy szomorú vagyok, és magához húzott. Illata megcsapta az orromat, de ez most csak még nagyobb szomorúsággal töltött el. Aztán rájöttem, hogy ha nem megyek el, akkor ez csak még rosszabb lesz. Elhúzódtam Louis-tól, majd a szobája ajtajából visszafordulva könnyeimen keresztül ránéztem, és mosolyogva elköszöntem tőle, talán örökre:

-Szia, Louis. Remélem, tudunk néhanapján beszélni. - Nem szólt egy szót sem, csak állt a szoba közepén, meggyötörten. Kimentem a szobájából, elköszöntem a családjától, majd hazaindultam. Hazaérve leültem a hintaágyba, amihez olyan sok szép emlék fűződik. Itt csókolt meg először Louis. A könnyek továbbra is megállíthatatlanul folytak az arcomon, és olyan érzésem volt, hogy ezt a fiút nem fogom elfelejteni, és nem csak azért, mert ő volt az első szerelmem, hanem azért is, mert megváltoztatott, örökre és megmásíthatatlanul.

*Külső szemszög*

A hat fiatal az első durranásnál érkezett meg a vidámparkhoz, majd nem sokkal ezután elkezdtek a hullámvasút felé rohanni, mert onnan jött az első dördülés. Pont abban a pillanatban értek oda, amikor a golyó behatolt Anne védtelen, törékeny testébe. A rendőrök lemaradva követték őket, de Joe-t el tudták kapni szerencsére. Lana hívta a mentőket, akik 10 percen belül meg is jelentek, majd a két sebesültet berakták a mentőautóba, és vijjogó szirénával elindultak a kórházba. Harry és Lana a mentőautóban utazott, míg a többiek azzal a kocsival igyekeztek, amivel jöttek. A kórházban már javában folytak a műtétek, amikor megérkeztek. Ötödik idegtépő óra után kijött a műtős orvos, a kis csapat pedig egyből letámadta őt kérdéseikkel. Ám az orvos annyit felelt, hogy 30% arra az esély, hogy túlélik. Lori keservesen kezdett sírni, akárcsak Lana. Az egész éjszakát a kórház folyosóján töltötték, és a mai naptól kimerülten aludtak. Eközben a kórteremben az egyik szívműködést mérő gép sípolni kezdett, majd nem sokkal az után a másik is elkezdett.