A blog szülinapja

Sziasztok!

Furcsa, hogy a blog befejezése után írok ide, de úgy gondoltam, hogy a blog első születésnapja megérdemli, hogy kapjon egy külön bejegyzést, így itt is van. Tudom, hogy tulajdonképpen nem is ma van az első szülinapja, mert december 28-án nyitott meg, én mégis azon a véleményen vagyok, hogy az első bejegyzés ideje számít a blog kezdetének.
Más téma, hogy nagyon örülök annak, hogy továbbra is 6 feliratkozóm van, a megtekintések száma pedig lassan eléri a 10000-et, amit soha életemben nem gondoltam volna. Szóval köszönöm mindenkinek♡
Annie
xoxo

Utolsó szavak az írótól

Sziasztok! Nem írtam az epilógus végére vagy elejére semmit, mert túl sok minden lett volna, ezért inkább egy másik bejegyzésben hozom. Nem tudom, hogy hányan tudjátok, de a blogra 2013. 01. 13-án került fel az első rész, 2012. 12. 28-án a prológus és még az első rész feltételének napján kérésre felkerült a következő kettő, és így utólag jöttem csak rá, hogy nem volt jó ötlet, mert így mindig lemaradtam a részekkel, és ezzel csak a ti türelmetekkel játszottam. Összesen (és maximálisan) 6 rendszeres olvasóm volt/van, aminek hihetetlenül örülök, hiszen nagyon sokáig csak egyetlen egy volt, és nagyon szégyellem, de nem emlékszem a nevére, de nagyon köszönöm neki, hogy feliratkozott, ráadásul elsőként. Köszönöm, hogy a végére hatan (!!) lettetek, és hogy többé-kevésbé mindig írtatok kommentet, vagy pipáltatok. Tudom, nem lehetett valami kellemes, hogy mindig pipákért és kommentekért könyörögtem, és hogy volt kétszer másfél hónapos kihagyás, de akkor nagyon nem volt kedvem írni, bevallom őszintén. És így a végén elmondhatom, hogy azért viszonylag sikeres 11 hónapot tudhat maga mögött a blog. Úgy írtam meg, ahogy akartam, és a vége is olyan lett, amilyenre terveztem. Igaz, lehet, hogy sablonos történet, lehet, hogy nem olyan jó, de nekem ez így jó, hiszen az első befejezett blogom. Lehet, nem volt 20 rendszeres olvasóm és 15000 megtekintés, de én így is elégedett vagyok. Lehet azért voltunk ilyen kevesen, mert nem Harry-ről szól, de őszintén én nem szerettem volna róla történetet írni, mert valahogy én annyira nem vagyok oda érte. Nagyon sok mindenkinek ő a kedvence, és rengeteg történet róla szól. Éppen ezért akartam valami olyat, ami talán kicsit különlegesebb, másabb. Remélem sikerült, ezt döntsétek el ti. És most egy kis statisztika:

8987 oldalmegjelenítés volt ez idő alatt, 73 komment érkezett, a sajátjaimat is beleszámítva, 1060 volt a legmagasabb havi oldalmegtekintés (március/február), a legolvasottab fejezet az első lett, aminek 289 a megtekintése, a legtöbb kommentet a 17. rész kapta, pontosan 9-et, az enyéimmel együtt, a legkevesebbet pedig a 6., 7. és 20/1 kapta, szám szerint nullát. Legtöbb pipa a 8. fejezethez érkezett (16 darab 'tetszett'), 132 a legmagasabb napi megtekintés és 6 díjat kapott a blog, aminek hihetetlenül örülök. Sajnos a statisztikák azt mutatják, hogy a blog a vége felé hanyatlott, bár nem csodálom, úgy volt, hogy májusra sikerül befejeznem, mert az első 2-3 hónapban nagyon jól haladtam. Furcsa lesz, hogy már nem ezen a blogon fogok minden este elalvás előtt agyalni, hanem a következő blogomon, amit 2014-ben legkésőbb meg szeretnék nyitni, de nem szeretnék azzal is úgy járni, mint ezzel, úgyhogy kérek egy kis felkészülési időt. Meg hát a kilencedik nem egyszerű, tanulnom is kell. Még valami: ígértem nektek egy novellát, nem felejtettem el, ezt már megkaptátok, az utolsó fejezetbe beépítve. De én addig is búcsúzom, szóval sziasztok, és legyetek jók (vagy rosszak, kinek hogy tetszik). Millió puszi nektek, olvasóimnak.

Annie

xx

Epilogue

(ajánlott zene)

Üresség. Csak ezt érzem. De azt nagyon. Valami kihunyt belőlem, hogy Anne és Louis meghalt. Nincsenek többé. Nem hallom a hangjukat még egyszer, utoljára. Nem látom a mosolyukat, nem fogom többé hallani a nevetésüket, ahogy ugratják egymást. Egyedül érzem magam, elfogott az ürességet követő mérhetetlen szomorúság és a veszteség érzése. Már most hiányoznak. Mi lesz velem, a Breakthrough-al és a One Direction-nel? A rajongókkal, a családokkal? Mindenki és minden össze fog körülöttünk törni, szét fog hullani. Forgolódom az ágyamban, illetve Anne ágyában, mert az ő szobájában alszom, vagyis próbálok, de akárhogy is próbálom, mindig egy közös emlék jut eszembe az én barátnőmmel, aki már nincs köztünk. Eszembe jut az első közös emlékünk, amikor is óvodában a fiúk bántottak, Anne pedig megvédett, és utána mindig velem játszott. Az első nap az általános iskolában. Az első "szerelmünk" alsóban, amikor levelet írtunk a fiúnak. Aztán az első fociedzése, ahová elkísértem, ahogy majd később az első meccsére. Az első nap a gimiben, az első szerelme, Louis, akivel végül együtt halt meg. Az első szakítása utáni fájdalma, amiben nekem is részem volt, hiszen én rángattam ki mérhetetlen szomorúságából. A pillanatot, amikor először találkoztunk Londonban, amikor neki köszönhetően megismertem életem szerelmét. Ezeknek az emlékeknek a hatására könnyebben szöknek a szememre és megállíthatatlanul csorognak le fakó arcomon. Nem bírom tovább, kitör belőlem a zokogás. Felülök az ágyban, reménykedve, hogy zokogásom alábbhagy, de hiába. Minden hasztalan, vigasztalhatatlan vagyok. Mintha Niall megérezné, hogy nem vagyok jól, bekopog az ajtón, majd benyit. Látom, hogy az ő szemei is ki vannak sírva. Odaül mellém, és átölel, így a vállán sírok tovább, a pólójába kapaszkodva.

-Niall, maghaltak, és még elbúcsúzni sem tudtam tőlük! Én ezt nem bírom, nem, hogy nélküle kelljen élnem! Ki fog nekem tanácsokat adni? Még 7 évesen megbeszéltük, hogy mind a ketten egyszerre házasodunk meg és öregkorunkban az unokáinknak mesélünk lefekvés előtt estimesét, de ez most már soha nem fog megtörténni, mert meghalt! Nem fogom tudni végigcsinálni úgy, hogy tudni fogom, hogy akár most ő is itt lehetne. Ha el tudnék tőle búcsúzni, talán egyszerűbb lenne, de nem hinném, hogy bármi is tudna segíteni. Ha csak még egyszer láthatnám, hallanám és beszélhetnénk... - zokogom vizesre a pólóját.

-Tudom, mit érzel, de Anne sosem akarná, hogy feladd, mert ha fordított lenne a helyzet, te is ezt akarnád, nem? - Niall szavai kicsit megnyugtattak, ám erősebbé tettek. Kihúztam magam, felemeltem a fejemet, letöröltem az arcomról a könnyeket, majd így szóltam:

-Anne, sosem fogom feladni, megígérem, és mindent meg fogok tenni azért, hogy ne csalódj bennem és büszke legyél rám.

2015 decembere van. A hó már betemette az elsárgult és lehullott faleveleket. Egy kis család ül két, fekete márványból készült sír előtt. A szőke hajú apuka szomorúan mosolyogva figyeli tejföl szőke kisfiát, miközben az a hóban ül és hóembert épít. A szintén szőke anyuka pedig virágot tesz mindkét sírra. A vörös rózsa élesen elüt a fekete sírkőtől és a fehér hótól. A fekete síron töketesen látszik a fehér felirat:

"Anne, Louis, miért kellett nektek meghalnotok? Nem láthatjátok felnőni a kis Will-t, aki a ti keresztfiatok lett volna. Nem láthatjátok Liam és Danielle kislányát, Daisy-t sem felnőni. És nem tudhatjátok, hogy Lana és Máté egy éve kiköltözött ide. Nem láthattátok, hogy mennyi Directioner és Breakthrough rajongó tört össze, mennyi ember volt szomorú és mennyi ember változott meg. Milyen jó lenne újra látni az arcotokat, a mosolyotokat, a szemetekben lévő pajkosságot, akár csak egy percre is! Hallani a hangotokat, a nevetéseteket. Megérinteni titeket és tudni, hogy itt vagytok, nem haltatok meg, és mindez csak egy rossz álom, és nem a valóság. De ez lehetetlen kérés. És erősnek kell maradnunk, nem csak Will miatt. A rajongók miatt is, akik még most is a rajongóitok. Akik végig hittek bennetek. Harry nem bírta elviselni a hiányodat, Louis. Képtelen volt itt maradni Angliában, ezért kiköltözött Los Angeles-be, ahol egy híres stúdiója van. Zaynről 3 éve semmit nem hallottam, ugyanis szakított Perrie-vel, majd kiment Franciaországba modellkedni. Liam viselte legjobban a halálotokat, már ha mondhatok ilyet. De a hálószobájukban ott van az első közös

fotótok, ami még az X-Factor alatt készült. Fekete keretben, melynek alsó szegélyén a 2010-2012 olvasható arany színnel. És Niall. Vele végig ott voltam, és kettesben valahogy kibírtuk. A lassacskán két éves Willnek mindig mesélünk rólatok. Louis, te vagy a vicces "bácsi", akivel szívesen találkozna. Anne. Remélem tudod, hogy sosem fogom elfelejteni az első találkozásunkat 5 évesen, amit 15 év barátság követett. Köszönöm, hogy aznap az oviban mellém ültél, és nem hagytál egyedül. Köszönöm, hogy sosem hagytál cserben. Hogy minden titkomat rád bízhattam. Hogy általad megismerhettem Niall-t. És legfőképpen a 15 év barátságot. Nagyon sok mindent köszönhetek neked. Nincs annyi szó és idő, amiben ezeket ki lehetne fejezni." - gondolta magában a nő. Nem tudta, de ezt az egész beszédet Louis és Anne végighallgatta. Ők ketten fentről figyelték a barátaikat és vigyáztak rájuk. És bár nem kárpótolja az Louisékat, hogy Johnt 20 év letöltendő börtön büntetésre ítéltek emberölés vádjával, de legalább a barátaikat és családjaikat biztonságban tudhatják. Így a kis csapat többé-kevésbé boldogan élhet.

Chapter 20 part 2: Everything has ended

Sziasztok! Bocsánat a nagy kimaradásért, de most itt az utolsó, 20. rész második fele. Annyit szeretnék csak kérni, hogy írjátok le a véleményeteket, hiszen ez az utolsó előtti alkalom, jövő pénteken már az epilógust hozom, ahol kiderül, hogy boldog avagy szomorú vége lesz-e. Nem írok búcsúszót se, hiszen lesz még egy írói utószó, avagy hogy láttam az elmúlt 11 hónapot, és mik a végleges statisztikái a blognak. Szóval remélem tetszeni fog az utolsó rész, és remélem, hogy visszajelzéseket is kapok valamilyen formában :)

xoxo

Annie

/Louis szemszöge/

Odarohantam Anne-hez, akinek gyönyörű arcát vágások tarkították, de ahogy végignéztem a testén, láttam, hogy nem csak az arcát vagdosta szét az a barom állat. Erre betoppant Joe. Emlegetett szamár.

-Itt a kis hősszerelmesünk. Éljen-éljen. És ahogy elnézem egyedül jöttél, tehát sikerült felfognod azzal a csökött agyaddal, hogy az a szajhád életébe kerülhet. - mondta, majd elkezdett lassan, gúnyosan tapsolni.

-Miért nem csatlakozol hozzá? - tette fel a költői kérdést, majd engem is Anne mellé kötözött. Anne szeme láttára kínozott meg. A saját szemével volt kénytelen végignézni azt, ahogy sebeket ejt rajtam. Ahogy vérzek. Ahogy belémrúg képletesen a szavaival, és ténylegesen a bakancsával. Ennél a pontnál ájultam el, és mintha éreztem volna, hogy én nem kerülök ki élve. Eszembe jutott a történet, mikor Anne-el szakítottam, mely így visszaemlékezve sem volt kellemes.

/2010. 03. 25./

Nem tudom, hogy mondjam el neki, de nem akarom megbántani, nem akarom összetörve látni, de ma mégis meg kell tennem.Már így is napok óta titkolom, hogy jelentkeztem az X-Faktorba, és behívtak a londoni meghallgatásra. Ma utazunk. A telefont a kezemben szorongattam, a képernyőn pedig Anne száma volt olvasható. Féltem megnyomni azt az egy kis gombot, ami elindít egy szomorú, lassan ölő folyamatot.Végül vettem a bátorságot, és megnyomtam a 'hívás' gombot. Kicsöngött, majd meghallottam a vonal túlsó végén Anne vidám hangját:

-Szia, miért hívtál? - kíváncsiskodott.

-Szia! Ez... öhm nem telefontéma, szeretném, ha átjönnél. - mondtam neki szomorúan, mire elkomorodott, ez érződött a hangján, miután megszólalt.

-Rendben, 20 perc múlva ott leszek.

-Oké. Szia. - majd leraktam a telefont, és próbáltam lelkiekben felkészülni az elkerülhetetlenre. Valóban, 20 perc múlva hallottam, hogy Lottie kinyitja az ajtót, beszélgetnek pár szót, majd Anne nyitott be a szobámba. Leült mellém az ágyra, de csak a köszönésére kaptam fel a fejem, majd suttogva, alig hallhatóan visszaköszöntem neki.

-Szóval, mit szeretnél mondani? - kérdezte azzal az ártatlan kíváncsisággal az arcán, ami mindig is jellemző volt rá. Kerestem a szavakat, de valahogy nem tudtam, hogy tálaljam neki, hogy nem bírnék tőle távol élni, ám végül csak sikerült.

-Szóval, jelentkeztem az X-Factorba, és gondolom tudod, hogy az Londonban van. Szóval én elmegyek innen, és nem bírom a távkapcsolatokat. Szóval, akkor barátok? - hadartam, majd szomorúan ránéztem, egyenesen bele barna szemeibe, melyek tele voltak fájdalommal. És ezt a fájdalmat én okoztam. Nem tudom, pontosan mit érezhetett, de csak egy 'persze' jött ki a torkán. Magamhoz húztam szomorúsága láttán, de ekkor megcsapta orromat kellemes, erdei gyümölcsös parfümje, és könny szökött a szemembe, fiú létemre. Nem akartam elengedni, de tudtam, hogy így lesz mindkettőnknek a legjobb, vagy legalábbis a legegyszerűbb. Hirtelen elhúzódott tőlem, majd elindult a szobámból, de az ajtóból még visszafordult, így láthattam, talán utoljára, és könnyei fátylán keresztül is képes volt rám, arra, aki összetörte kegyetlenül a szívét, mosolyogni.

-Szia, Louis. Remélem, tudunk néhanapján beszélni. - Nem szóltam semmit, csak álltam egy helyben és néztem, ahogy kisétál az életemből. A lábaim felmondták a szolgálatot, és a térdemre estem. Könnyeim felszántották arcomat, de fel kellett állnom, hiszen hallottam anyu lépéseit, és nem akarom, hogy így lásson, hiába ő nevelt fel. 20 perccel később már az esőben szeltük az autópályát, és az ablakomon legördülő esőcseppeket néztem, amik hasonlítottak Anne könnyeire.

*Eközben a többieknél, Niall szemszöge*

Harry és Lori kezdtek aggódni Louis-ért és Anne-ért. Tény és való, jó régen elmentek mind a ketten. Próbáltam Lorit nyugtatgatni, habár magam is ideges voltam. Lana még nem tudott erről az egész dologról, mert még nem jött le az emeletről. Vidáman ugrált le a lépcsőn, de amint meglátta búskomor és aggodalmas arckifejezéseinket, az önfeledt mosoly lehervadt az arcáról.

-Mi történt?

-Anne és Louis még nem jött vissza, pedig már régen elmentek. Louis körülbelül egy órája ment el, Anne pedig hét körül. Louis azt mondta, hogy ne menjünk utána, de nekem rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. - mondta Harry. Lana gondterhelten kezdett járkálni a nappaliban, majd egyszer csak felkapta a fejét, és egy elégedett mosoly játszott angyali arcán, mint akinek van már egy ötlete. Jól sejtettem, mert abban a pillanatban előállt tervével.

-Szóval, Louis azt mondta, hogy ne menjünk utána, tehát biztos kapott egy fenyegető hívást, amiben azt mondhatták neki, hogy egyedül menjen valahova. De ugye mi azt nem tudjuk, hogy hova ment. De a telefonját le tudjuk nyomozni, így azt is megtudjuk, hogy Louis hol van, és így talán az unokatesómat is megtalálhatjuk.

 -Zseniális ötlet! De... hogy nyomozzuk le Louis telefonját? - kérdezte Zayn.

-Számítógépről, műholddal. - válaszolt Lana, majd nekilátott lenyomozni Louis barátunk telefonját. Körülbelül 15 perc múlva gondterhelten nézett a monitorra.

-Az lehetetlen. Kizárt, hogy ott vannak.

 -Hol?

-A régi vidámparkban. - 20 perc múlva a vidámparkhoz tartottunk a zsarukkal, merthogy úgy ítéltük meg, hogy az ő segítségük is el fog kelleni. Pont akkor értünk oda, amikor Joe meghúzta a ravaszt. Először. 

*Anne szemszöge*

 Amikor Louis elájult, nagyon megijedtem. Jogosan, mert Joe utána engem talált meg célpontnak.

-Látod, te kis szajha, hogy mennyire puhány a te úgynevezett hősöd? Ennyit nem bírt ki. -Kérlek, ne bánts minket! Mit vétettünk ellened? -Hogy mit? Ez most komoly? Nevetnem kell rajtad! Kezdjük azzal, hogy visszautasítottál, így eleve nem jó ponttal indítottál. Aztán meg is vert a barátod. - köpött Louis felé a mondat végén. Megrökönyödve, undorral néztem Joe-ra. -Már ha hívhatjuk a barátodnak. -Ekkor láttam meg a kezében a pisztolyát, amit elővett. -És csak hogy tudd, drágaságom, innen nem kerültök ki élve. -Majd Louis felé fordította a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt. A pisztoly eldördült, Louis nevét sikítottam, ám a golyó hihetetlen sebességgel haladt Louis mellkasa felé. Lyukat ütött mellkasán, éppen csak elvétve szívét. Azonnal ömleni kezdett a vér a sebből, és feltételezhető volt, hogy nem éli túl. Könnyes arcom Joe felé fordítottam, majd még egyszer meghúzta a ravaszt, ám ezúttal én voltam a célpont. Utoljára ránéztem Louis-ra, majd éles fájdalom keletkezett a mellkasomban, majd minden elsötétült. Annyit hallottam még, hogy a többiek a neveinket kiáltják, majd egy bilincs kattanását,de ezek után nem éreztem semmit. Előjött egy kellemetlen emlék: mikor Louis szakított velem.

/2010. 03. 25./

Louis már napok óta titkol valamit, érzem rajta. Nem tudom, mit nem mond el, de én azért örülnék neki, ha elmondaná. Ezen elmélkedtem az ágyban, mikor megszólalt a telefonom, amiből a Who Let The Dogs Out kezdett szólni. Ez Louis kedvenc száma, szóval ez lett a csengőhangja. Elmosolyodtam hívása miatt, de miután meghallottam szomorú hangját, ez a mosoly letörlődött az arcomról.

-Szia! Miért hívtál? - kíváncsiskodtam.

-Szia! Ez... öhm nem telefontéma, szeretném, ha átjönnél. - mondta komolyan. Ajaj, remélem nem valami rosszat akar bejelenteni.

-Rendben, 20 perc múlva ott leszek.

-Oké. Szia.

-Szia. - suttogtam, de már csak a halott vonalnak. Gyorsan kipattantam az ágyból, felkaptam magamra egy terepszínű térdnadrágot fekete együtteses pólóval és a kedvenc tornacsukámat vettem fel ezekhez. A hajamat gyorsan kivasaltam, majd elraktam a telefonom a zsebembe. A garázsból kihoztam a gördeszkámat, majd elindultam Louis-ékhoz. Csak három utcával laknak arrébb, de késésben voltam, ezért döntöttem a deszka mellett. Hamar megérkeztem, majd bekopogtam. Lottie nyitott ajtót, majd beinvitált a házba. -Louis már várt, fent van a szobájában.

-Köszi Lottie. - mosolyogtam rá, aztán elindított Louis szobája felé. Benyitottam a szobába, ahol Louis az ágyon ülve meredt maga elé.

-Szia Louis! - ültem le mellé. Érkezésemre felkapta a fejét, és köszönt, de alig hallhatóan.

-Szia.

-Szóval, mit szeretnél mondani? - kíváncsiskodtam. Ahogy ránéztem, láttam, hogy nagyon keresi a szavakat, de nem találja. Végül úgy tűnt, hogy megtalálta őket.

-Szóval, jelentkeztem az X-Factorba, és gondolom tudod, hogy az Londonban van. Szóval én elmegyek innen, és nem bírom a távkapcsolatokat. Szóval, akkor barátok? - hadarta, majd a szomorúsággal teli kék szemeivel az enyémbe nézett. Összeszorult a torkom, majd  kinyögtem egy perszét. Látta rajtam, hogy szomorú vagyok, és magához húzott. Illata megcsapta az orromat, de ez most csak még nagyobb szomorúsággal töltött el. Aztán rájöttem, hogy ha nem megyek el, akkor ez csak még rosszabb lesz. Elhúzódtam Louis-tól, majd a szobája ajtajából visszafordulva könnyeimen keresztül ránéztem, és mosolyogva elköszöntem tőle, talán örökre:

-Szia, Louis. Remélem, tudunk néhanapján beszélni. - Nem szólt egy szót sem, csak állt a szoba közepén, meggyötörten. Kimentem a szobájából, elköszöntem a családjától, majd hazaindultam. Hazaérve leültem a hintaágyba, amihez olyan sok szép emlék fűződik. Itt csókolt meg először Louis. A könnyek továbbra is megállíthatatlanul folytak az arcomon, és olyan érzésem volt, hogy ezt a fiút nem fogom elfelejteni, és nem csak azért, mert ő volt az első szerelmem, hanem azért is, mert megváltoztatott, örökre és megmásíthatatlanul.

*Külső szemszög*

A hat fiatal az első durranásnál érkezett meg a vidámparkhoz, majd nem sokkal ezután elkezdtek a hullámvasút felé rohanni, mert onnan jött az első dördülés. Pont abban a pillanatban értek oda, amikor a golyó behatolt Anne védtelen, törékeny testébe. A rendőrök lemaradva követték őket, de Joe-t el tudták kapni szerencsére. Lana hívta a mentőket, akik 10 percen belül meg is jelentek, majd a két sebesültet berakták a mentőautóba, és vijjogó szirénával elindultak a kórházba. Harry és Lana a mentőautóban utazott, míg a többiek azzal a kocsival igyekeztek, amivel jöttek. A kórházban már javában folytak a műtétek, amikor megérkeztek. Ötödik idegtépő óra után kijött a műtős orvos, a kis csapat pedig egyből letámadta őt kérdéseikkel. Ám az orvos annyit felelt, hogy 30% arra az esély, hogy túlélik. Lori keservesen kezdett sírni, akárcsak Lana. Az egész éjszakát a kórház folyosóján töltötték, és a mai naptól kimerülten aludtak. Eközben a kórteremben az egyik szívműködést mérő gép sípolni kezdett, majd nem sokkal az után a másik is elkezdett.

Chapter 20 part 1: The introduction of something bad

Amikor beléptem a házba, anyuék a konyhában ültek és beszélgettek. Mikor meghallották a bejárati ajtó becsapódását, felém fordultak, és először el sem hitték, hogy én vagyok az és hazajöttem. De amikor rájöttek, hogy én vagyok az, anyu szó szerint visítva a nyakamba ugrott, apu pedig könnyezve megölelt. Gyorsan felvittem a szobámba a sporttáskám, és lementem a nappaliba, ahol anyuék már vártak. Elkezdtünk beszélni mindenről, ami azóta történt velem, hogy elmentem itthonról. Elmeséltem, hogy Louis-val újra együtt vagyunk, hogy milyen volt a turné, hogy mennyire hiányoztak, és hogy mennyire sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem, amikor megtudtam, hogy Lana az unokatesóm. Azt mondták, semmi baj, valószínűleg ők sem reagáltak volna sokkal másképpen. Szóval újra szent a béke, és ennek nagyon örülök.

A hét egyébként viszonylag hamar eltelt. Valamelyik nap átmentem Louis-ékhoz, hogy lássam őt és a családját is, hiszen régen jártam náluk. Úgy szerda körül megérkezett Niall és Lolo is. Onnantól kezdve négyen jártuk be Doncastert, és beszélgettünk. Elmesélték, mi történt abban a pár napban, amit Niall-éknál töltöttek. Bobby és Maura megismerte Lorit, és nagyon örültek annak, hogy a kisebbik fiuk is végre talált maga mellé valakit. Greg és Denise is bemutatkozott neki, és elmondásuk alapján mindenkivel nagyon jól kijön a családból. Szombaton hazamentünk, hiszen el kell kezdeni az előkészületeket az album felvételére. Vasárnapra már mindenki otthon volt, köztük Lana is, aki ma reggel ért ide. A kutyust még szeptemberben hazavitte Máté, amikor ment vissza, akkor látszott Lanán, hogy megviselte egy kissé, hogy nem lehet vele a kutyusa, és most is ezt a fajta szomorúságot láttam rajta. Mindenki beszámolt arról, hogy mit csinált az elmúlt egy hétben. Mivel viszonylag későre járt, ezért elmentünk lefeküdni. Még aznap este elhatároztam, hogy ezentúl minden reggel futni fogok, majd elnyomott az álom. 

********************************** 

 Most már két hete, hogy minden reggel futok. Mindig egyedül megyek, a fülesemmel és egy palack vízzel felszerelkezve futok egy órát. Ma sem tettem másképp, ám kicsit máshogy sült el, mint ahogy eredetileg terveztem. Ugyanis amikor egyszer megálltam bekötni a cipőmet, valaki hátulról fejbevágott, és utána se kép, se hang.

 /Louis szemszöge/

Anne már több, mint két órája ment el futni, és egy óránál sosem szokott többet futni. Lehet, hogy találkozott pár rajongóval. - nyugtatgattam magam. De akkor is rossz előérzetem volt. Mikor Anne még fél óra múlva se jött haza, éppen hívni akartam, amikor megjelent a telefonomon Anne hívóképe, jelezvén, hogy hív. Gyorsan felkaptam a telefont, majd megkönnyebbülve beleszóltam:
-Anne, de jó, hogy hívtál, aggódtam érted. Minden rendben?
-Ó, de kis aranyos vagy, hogy így aggósz a drága kis barátnődért.
-Joe. - mondtam fogcsikorgatva.
-Á, szóval emlékszel rám.
-Hol van Anne?
-Itt nálam, még élve.
-Azonnal engedje el!
-Lám-lám. Egyből követelőzünk? Ez nem sok jót kecsegtet a csajod számára. - mondta, majd valamit csinálhatott Anne-el, aki fájdalmában felkiáltott.
-Mit csinál vele? - kérdeztem most már igazán dühösen.
-Figyelj, kössünk alkut. Ha idejössz egyedül, akkor nem bántom a lányt és sértetlenül elmehettek, ha kapok 10000 fontot. Ha nem egyedül jössz, és a pénzt se kapom meg, egyikőtök se éli túl a találkát. A régi vidámparkban várlak.- mondta, majd lerakta a telefont. Legszívesebben törtem-zúztam volna, de az lehet, hogy Anne életébe kerülne, így szóltam a többieknek, hogy elmegyek, és nyomatékosan megkértem őket, hogy ne kövessenek semmi áron. Vonakodva bár, de beleegyeztek. A garázsban álló kocsimhoz siettem, majd beindítottam, és csikorgó kerekekkel elhagytam a villát. Az úton idegesen doboltam a kormányon, félve, hogy mi történt az én csodás barátnőmmel. Gyorsan leparkoltam a vidámparknál, és besiettem a kapun. Felhívtam volna Joe-t, ha meg lett volna a telefonszáma, de mivel nem volt meg, ezért csak a megérzéseimre hagyatkozhattam, hogy megtaláljam a barátnőmet és az eszement elrablóját. Úgy gondoltam, hogy a hullámvasútnál lesznek, s valóban ott találtam meg Anne-t, kikötve egy oszlophoz.

Sziasztok! Mint látjátok, meghoztam az új részt, habár ez csak a fele. Ígérem, igyekszem majd sietni a másik felével. Remélem, ehhez több kommentet és pipát kapok, mint az előzőhöz. Annie xx

Chaper 19: The coming back

Miután megérkeztünk az Angyalok városába, elmentünk ahhoz a nyaralóhoz, ahol az elkövetkező héten fogunk lakni. A tengerpart mellett volt, és ahhoz képest, hogy nyaraló, igen hatalmas volt. 6 szoba volt, mindegyikhez tartozott egy fürdőszoba, egy hatalmas nappali és konyha volt benne, és a szintén nagy kertben egy szintén nagy medence, aminek vize hívogatóan csillogott. De ez még nem minden, mert a nappaliból nyílt egy ajtó egy pinceszintre, ahol a ház alaprajzának megfelelő nagyságú medence volt. Mindenki választott magának szobát, és a szobaelosztás ugyanaz volt, mint az elmúlt két hétben. Tehát Lori-Niall, Liam kénytelen volt Harry-vel aludt, Zayn és Lana pedig külön, hiszen volt elég szoba, Paul is kapott egy szobát, és ugye én pedig Louis-val aludtam. Mivel viszonylag későn érkeztünk meg a házhoz (mit házhoz, palotához), ezért főzni már nem volt se erőnk, se időnk, így rendeltünk 8 pizzát. Niall-nek kettőt, mindenki másnak pedig egyet, kivéve nekem és Lanának, ugyanis mi nem voltunk annyira éhesek és mind a ketten a Hawaii pizzát részesítjük előnyben, így feleslegesnek találtuk, hogy rendeljünk két teljesen egyforma pizzát. Így mi megfeleztük, és ezzel jól is laktunk. Mivel valamilyen okból kifolyólag hoztunk fürdőruhát, ezért elhatároztuk, hogy tartunk egy medencés-partit a "pincében". Szóval gyorsan felöltöztünk, és beleugrottunk a medencébe. Rendeztünk úszóversenyt, külön a fiúknak, külön nekünk, a lányoknak. A fiúknál 3 "forduló" volt, volt két "elődöntő",  az egyiket Louis nyerte Harry-vel szemben, a másikat pedig Liam Niall ellen. Majd először a két "vesztes" párbajozott a harmadik helyért, amit Harry foglalt el. A döntőben egy kézfejnyivel csak, de Liam nyert. Megrendeztük a díjkiosztást is, dobogónk nem volt, úgyhogy az első helyezett egy székre, a második pedig egy kis sámlira állt fel. Az érem pedig egy-egy törülköző volt. Aztán jöttek a lányok, avagy mi. Mi gyorsan lerendeztük, csak egy "forduló" volt, mert mi csak hárman voltunk. Lana egy egész hossznyival nyert, utána én, majd Lori harmadiknak. Nekünk is törülköző volt a díjunk, és az eredményhirdetés is hasonló volt, mint a fiúknál. Ezen kívül felültünk egymás nyakába, és megpróbáltuk lelökni a másikat. Lori Niall nyakába ült, Lana Zayn-ébe, Liam Harry-ébe, én pedig Louis-éban. Még ezek után is csapatokba rendeződtünk. Liam-ék Lanáékkal, Loriékkal pedig mi álltunk össze. Aztán elkezdtünk harcolni. Én Liam-et próbáltam meg lelökni, Lana pedig Lorit. Sajnos Liam erősebb volt nálam, ezért könnyűszerrel lelökött Louis nyakából. Ellenben a víz alatt odaúsztam Harry-ékhez, és kihúztam Harry lábát kettejük alól, és gyorsan elúsztam onnan. Mikor felértem, Lana épp akkor lökte be Lorit a vízbe, így sajnos a másik csapat nyert. Ránéztem a faliórára, és megdöbbenve láttam, hogy már hajnali fél kettő van. Szóltam a többieknek is, és rekordsebességgel felmentünk, majd elmentünk a szobáinkba hajat szárítani és felöltözni. Ezek és a fogmosás elvégzése után hullafáradtan estem be az ágyba, míg Louis fogat mosott. Louis szintén hasonló állapotban zuhant le mellém, majd mind a ketten elaludtunk, hiszen holnap (vagyis ma) lesz az utolsó koncertünk, utána egy hétig annyit és addig aludhatunk, ameddig akarunk (és tudunk).

A telefonom csörgésére ébredtem. Még félig csukott szemmel keresgéltem az éjjeliszekrényen, sikeresen megtaláltam, és sikerült felvennem félálomban, majd kómás hangon beleszóltam.

-Halló?

-Anne, hol vagytok? Már fél órája tartana a próba!

-Miért, hány óra?

-Mindjárt fél három! Ajánlom, hogy legeslegkésőbb háromra legyetek itt! És ez a fiúkra is vonatkozik, Paul  tiszta ideg!

-Oké, sietünk! - csaptam le a telefont, és hiperűrsebességgel végeztem el a reggeli teendőket, de előtte kiálltam a folyosóra és elüvöltöttem magam:

-ÉBRESZTŐ! FÉL HÁROM VAN, HÁROMRA A PRÓBÁN KELL LENNIE MINDENKINEK! - azt hiszem, ez hatott, ugyanis minden szobából szitkozódások áradata kezdődött. Azt hiszem, Lana annyira megijedt (vagy ideges lett), hogy 6 különböző nyelven kezdett káromkodni. Volt benne német, spanyol, francia, olasz, portugál, és mintha magyar is lett volna benne. Az biztos, hogy választékos volt. Három előtt 10 perccel már mindenki készen volt, kettő ötvenhétre  pedig már a csarnok folyosóján loholtunk, és pontosan háromra beértünk a próbára. Nem kis letolást kaptunk, de a tegnap estéért simán megérte ez is. A próba ugyanolyan volt, mint az eddigiek. Énekeltünk, beállították a fényeket, a hangerőt, szóval mindent. A koncert előtt egy órával már  zuhanyoztunk, és a ruháinkat készítették ki. A sminkesünk, Stefanie már a sminkcuccokat pakolta ki az asztalra, a fodrászunk, Lexi pedig már Lana haját csinálta. Aztán Lana átült Stefanie-hoz, Lori pedig Lexihez. Aztán megint csere, én Lexi-hez, Lori Stefanie-hoz ült. Majd én odaültem Stefanie elé, hogy gyorsan elkészítse az én sminkemet is. Felöltöztünk,  nagyon ügyelve  a frizuránkra és a sminkünkre. Kicsit rockosabbra vettük ma a figurát, ugyanis Lorinak és nekem füstös szemsminkünk volt vérvörös rúzzsal, Lanának pedig macskaszemeket csináltak, pink rúzzsal. Lana haja egy fonatban volt, bal oldalon, Lori haját középen  egy nagy tincset feltupíroztak, egy ilyen kis párnácska szerűséget csináltak belőle, a visszahajtásnál pedig egy gumival rögzítették, a haja többi része pedig kiengedve maradt. Az enyémet meg egy egyszerű lófarokba fogták össze. Rajtam és Lorin szaggatott farmer volt, Lanán pedig egy sötétszürke, koptatott darab. Lanán egy fekete félvállas felső volt, alatta egy fehér trikó-szerűséggel. Lorin egy laza, együtteses ujjatlan volt, rajtam pedig egy szürke, szegecses póló. Mind a hármunkon szegecses bakancs volt, csak az enyémnek és Loriénak sarka is volt, Lanáé lapos talpú volt. Megkaptuk a szokásos kütyüinket, egy csoportos ölelés, és mehettünk a színpadra. Alulról, egy ilyen lift-szerűséggel emelkedtünk fel a színpadra, amire szárazjeget fújtak. Hatalmas sikítás fogadott minket, és Lana mondta a szöveget:

-Helló, Los Angeles! Mehet a menet? - kérdezte egy kacsintás kíséretében. A rajongók őrjöngése elég egyértelmű 'igen' volt, úgyhogy belekezdtünk egy jó kis Green Day-nótába, név szerint az American Idiot volt. Elénekeltük még a koncert folyamán az It's My Life-ot (itt rendesen kiengedtük a hangunkat, de ez már csak egy ilyen szám), a Girlfriend-et, a Skater Boy-t (az Avril-számoknál is kellett használni ám a hangjainkat), a Holiday-t, és hogy ne csak ilyen 'rockosabb' számok legyenek, énekeltünk még Rihannát, az ő számai közül is az Umbrellát és az SOS-t, poénból elénekeltük az I Like To Move It-et a Madagaszkár 1-ből (szerencsére vették az adást, és beszálltak ők is, és egyébként mi táncoltuk is Julien király táncát, ami a filmben van), és a legvégén az In The End-et a Linkin Park-tól. És vége. Minden értelemben. Vége a koncertnek, ezáltal a turnénak is. A fények kialudtak, a rajongók hazamentek, élményekkel gazdagodva. Miután kihunytak a reflektorok, lementünk a színpad mögé, ahol meglepetés várt minket, leginkább Lanát. Itt voltak a fiúk, és Máté is. Lana odaszaladt hozzá, és szorosan megölelte, majd megcsókolta. Mi csak mosolyogva néztük őket. Odafordultam Louis-hoz, és megkérdeztem:

-Ezt te intézted el?

-Neeeem, Liam volt, ugyanis sokat beszélt Lanával az elmúlt két hétben, és mondta, hogy Lanának nagyon hiányzik Máté, és meggyőzte a szüleit, hogy egy héttel hosszabb legyen neki az őszi szünet. - mondta mosolyogva, miközben a szeme körül összeszaladtak a nevetőráncok, amik olyan… nem is tudom. Aranyossá, sármossá, imádnivalóvá és Louis-ssá teszik. Ahogy elnéztem Lori is Niall-el volt elfoglalva, csak Harry és Zayn vágott fancsali fejet. Előbbi azért, mert nem volt barátnője, utóbbi pedig mert nem itt volt a barátnője.

-Szóval itt maradsz a jövő hétre? - csíptem el Lana mondatát.

-Igen. Liam vette rá anyuékat, hogy elkérjenek a hétre. Mondjuk az is rásegített, hogy a nyár miatt javultak az angoljegyeim. - vigyorodott el.

-És a többiek hogy vannak?

-Itt gondolom a barátnőidre gondolsz. Jól vannak, bár eléggé hiányolnak.

-Én is őket, de ha hazamentünk, mármint Londonba, akkor utána az őszi szünetre hazamegyek. Anyuékat is régen láttam, meg a csajokat is. Amúgy. A "menők" mit szóltak a sikereimhez? - vigyorodott el Lana.

-Eszi őket a fene. Visszamennél, tuti a talpad nyomát is istenítenék.

-Gondoltam. - Aha, szóval most már értem. Lana az osztályában nem volt menő, most meg, ha visszamenne, ő lenne az istenkirály(nő). Vannak ilyen szemét, kétszínű és képmutató alakok.

-Akkor, most visszamegyünk a házba, és megünnepeljük a sikeres turnét? - kérdezte Zayn.

-Nem, most visszamegyünk a házba és alszunk. Aki meg bulizni akar, az megy saját maga. - mondta Lana.

-Akkor egyedül fogok bulizni? - kérdezte Zayn.

-Nem, megyek én is, hátha lesznek jó csajok. - vigyorgott a göndör megállás nélkül. A csapat innentől kétfelé szakadt. Azokra, akik hazamennek aludni, és azokra, akik bulizni mennek. Utóbbi csoporthoz tartozott Harry és Zayn, az előbbihez pedig mindenki más. A két partyarc hívott egy taxit, majd elhajtottak, mi pedig hazagyalogoltunk. Mindenki a párjával ment, kivéve Lanáék, akik odahívták magukhoz Liam-et, hogy megköszönjék nekik (sokadjára), hogy összehozta nekik ezt. Liam meg nem győzött szabadkozni, hogy semmiség, meg hogy szívesen tette, de leállítottam.

-Leeyum, állj már le. Nem kell szabadkoznod. Megköszönték, és te pedig örömmel csináltad, szervezted meg ezt az egészet. Na. - mondtam, majd visszafordultam Louis-hoz.

/Eközben Lana gondolatai/

"Milyen  rendes volt Liam, hogy ezt így összehozta! Bárcsak tudnám valahogy viszonozni! Megvan! Újra összehozom őt Danielle-el. Csak tudnám, hogyan kéne… Egy kávézóban kéne. Elhívom Danielle-t egy kávéra, de közben Liamet megkérem, hogy hozzon nekem abból a kávézóból kávét. Aztán nagyon remélem, hogy észreveszik egymást. Vagy nem is. Odamegyek majd én is, még Liam előtt. De akkor én nem kérhetek tőle kávét. Hmm. Akkor bevonom Anne-t is tervembe. Ó. És ha meglököm véletlenül Danielle asztala mellett, és Danire vagy Liam-re ömlik a kávé, akkor mindenképpen fognak beszélni. Én pedig álcázom magam. És Anne is ott lesz, és ő is álcázza magát. Na, ez szerintem összejön majd. Majd ha visszaérünk a házba, akkor félrehívom Anne-t, és felvázolom a tervet. Hátha neki van egy jobb ötlete, vagy B-terve, ha az enyém nem jönne össze. Ó, mindjárt visszaérünk. Remélem, segíteni fogok, és nem rontani a helyzeten."

/Anne szemszöge/

Mikor visszaértünk a házba, Lana félrehívott, és ismertette az 'összehozzuk-Liamet-és-Daniellet' tervét, ami egész jó volt. Legalábbis nekem tetszett, és nem láttam arra esélyt, hogy bármi buktató legyen. Azt is elmondta, hogy azért szeretné, hogy megpróbáljuk a tervet, mert Liam nagyon sokat segített neki, és nagyon hálás azért is, hogy összehozta azt, hogy találkozhatott Mátéval. Ezek után mindenki elment aludni,  és Lanához társult Máté is. Mindenki lezuhanyozott a hangok alapján ítélve, majd gondolom én bezuhant az ágyba, hogy kipihenje az elmúlt két hét feszített tempóját, hogy másnap legyen ereje folytatni a lustulást. Miután én is letusoltam, dögfáradtan hanyatt vágtam magam az ágyon Louis mellett. Mosolyogva felém fordult, mire én is elmosolyodtam.

-Min mosolyogsz? - kérdezte tőlem.

-Hát, nem tudom. Úgy mindenen. Gondolj bele. Itt vagy velem, pedig négy hónapja hamarabb ültem volna fel egy durva hullámvasútra, pedig azt ki nem állhatom. Vége van az első sikeres turnénknak, és végre aludhatok egy rendeset. Ezek  nem elég okok a mosolygásra? - elgondolkozott, majd egy "végül is, igazad van"-stílusban bólintott egyet.

-Tudod, mit csináltunk régen? - gondolom látta, hogy ezt most nem értem, ezért inkább megmutatta. Felém gördült, a térdeivel lefogta a kezeimet, majd… Majd elkezdett csikizni. Erre természetesen elkezdtem hangosan visítani, és most nem tudom, hogy Lou-t zavarta-e a sikításom, vagy csak egyszerűen nem akarta, hogy felébredjenek a többiek, de mindenesetre igen hatásosan hallgattatott el: megcsókolt. De úgy, hogy beleszédültem. Így aztán persze észre sem vettem, hogy leszállt a kezemről, és csak a kezeivel támaszkodik felettem.

-És most…

-…Aludni fogunk.

-Nem pont erre gondoltam.

-Figyelj, még bőven van időnk mindenre. - hangsúlyoztam ki az utolsó szót.

-Rendben, akkor tényleg aludjunk. - mosolyodott el,majd jó éjszakát kívánt egy csókkal. Ezek után már tényleg aludtunk. Hajnali öt körül azonban Louis telefonjának csörgésére ébredtem. Fáradtan érte nyúltam, és láttam, hogy Harry hívja.

-Mi az Harry, mit akarsz ilyenkor? - kérdeztem elég nyűgösen. Utálom, ha felébresztenek.

-Ha…halló! Te…hukk…meg…hukk…ki vagy…hukk? - hallatszódott a hangján, hogy totál el van ázva.

-Hát én kivagyok, az biztos! Hol vagytok? Add Zayn-t! Értetek megyünk. - miközben a két jómadár a telefont próbálta egymásnak átadni, gyorsan felébresztettem Louis-t, és felvázoltam neki a történteket röviden. Nem nagyon örült neki, de muszáj volt felkelnie, ugyanis nélküle elég bajosan jutottam volna el a szórakozóhelyre, aminek a nevét végül is Zayn tudta, és el is mondta nekünk. Gyorsan felvettünk egy hosszúnadrágot, kabátot és cipőt, Lou felkapta a kocsikulcsot, majd elindultunk a város másik felén lévő bárhoz. Fél órát utaztunk, pedig nem volt semmi forgalom, de a fiúk tényleg a város másik végén lévő helyen voltak. Szerencsénkre már a bár előtt álltak, így csak be kellett ugraniuk, és már mehettünk is vissza. Annyira részegek voltak, hogy amint beszálltak a kocsiba, egyből elnyomta őket az álom. Hajnali 6-ra haza is értünk, és csak a nappaliig rángattuk el az alvó fiúkat. Levettük a cipőjüket, majd a kanapén hagytuk őket, és visszamentünk aludni. Délután fél kettőkor keltünk fel, és még így se mi keltünk a legkésőbb. Lana kettőkor, a barátja fél háromkor kelt, gondolom az idő-eltolódás miatt. Miután mindenki felkelt, úgy voltunk vele, hogy ma lemegyünk a tengerpart részére a teleknek. Amikor leértünk, Lana és Lolo megnézte, hogy milyen meleg a víz. Eléggé meglepődtünk, hogy kellemes volt, ahhoz képest, hogy október van. Miután a csajok mondták, hogy jó a víz, teljesen váratlanul ért, hogy Louis felkapott, majd berohant velem a tengerbe és beledobott. Niall és Máté sem tett másképp Lolóval és Lanával. Harry pedig barátnő híján Zayn-t dobta bele a vízbe. Ezen persze mind elkezdtünk nevetni, ám mikor láttuk, hogy hatalmas viharfelhők gyülekeznek az égen, gyorsan lefagyott az arcunkról a mosoly, és besiettünk a házba megszárítani a hajunkat, mielőtt esetleg olyan nagy vihar lenne, hogy elmenjen az áram. Jól is tettük, hogy besiettünk, ugyanis miután mindenki száraz ruhában (ruhástól dobtak bele a vízbe minket, okosak vagyunk) és száraz hajjal ült a konyhában, elment az áram. Azt azért hozzátenném, hogy odakint már 60-70 km/h-s szél fújt, esett az eső és dörgött-villámlott. Igazi ítéletidő volt odakint. Nagy szerencsénk volt, hogy találtunk két doboz gyertyát, amiben 100 darab mécses volt. Szóval a hangulat adott volt, és úgy gondoltuk, ha már van mindenkinek laptopja, és van a fiúknak több TOP SECRET DVD-je, akkor nézzük meg azokat. Persze a fiúk nem akarták, hogy megnézzük őket, de addig könyörögtünk nekik, hogy végül beadták a derekukat. Az egyik szekrényben, a konyhában, találtunk pár zacskó chipset és pár tábla csokit, bevittünk italokat, szóval kezdődhetett a mozi, főszerepben a 1D-vel. Például volt olyan, hogy Louis-t Harry egy szál alsónadrágban kergeti, mert Lou elvette a ruháit, amiket fel szeretett volna venni, vagy Louis alva járva énekli a Figaro-t, és a hűtőben kutakodik. Ekkor elővesz egy doboz ketchupot, és azt mondja a kamerázónak:

-Apa, ezt tedd el, Niall megeszi. Tedd el biztonságos helyre. - ezen nagyon nevettünk, Louis pedig nagyon égett. De nem csak ő égett a délután alatt. Olyan felvétel is volt, ahol Liam, Harry és Zayn az Asereje-t énekelték ÉS táncolták, vagy olyan, hogy a fiúk gonoszságból körbeszórták Liam ágyát és szobáját kanállal, így szegény nem mert elmozdulni az ágyáról. Vagy Harry és Niall harca az utolsó epres-nutellás palacsintáért. Egész este nagyokat nevettünk a fiúkon és azokon a hülyeségeken, amiket csináltak. Hét óra körül vége lett a mozinak, és nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Végül találtunk valamelyik szekrényben Monopoly-t, méghozzá Spongyabob-os kiadásban. Zayn nem akart játszani, mert nem ismerte a szabályokat, így ő az első játékot csak megfigyelte. Párban játszottunk, mert nem olt annyi bábu, szóval Liam Harryvel volt, mi, lányok pedig a barátainkkal. Lana és Máté és mi is Louis-val jó játékosoknak bizonyultunk, ugyanis Liam-ék folyamatosan fizettek nekünk, így hamar csődbe mentek, Loriék pedig szinte mindig elkerülték a sok pénzt tőlük elszedő mezőket, szóval ők mázlisak voltak. Végül abbahagytuk ezt a menetet, és újat kezdtünk. Most már Zayn is beszállt, így átalakítottuk a csapatokat, és 3 csapatot alkottunk. Volt a Máté-Louis-Niall csapat, a Zayn, Liam és Harry által alkotott csapat és mi hárman, lányok. Mondanom sem kell, hogy mi játszottunk a legjobban. Ezt most nem egóból mondom, de olyan jó telkeket vettünk meg, hogy a másik két csapat minden körben rálépett, és sok pénzt szereztünk. Az a csapat, amelyikben a barátaink voltak, sokkal jobban álltak, mint a másik fiúcsapat. Ugyanis Zayn továbbra se nagyon értette a játékot, és Liam és Harry bebizonyították az első játékban, hogy ők bizony nem tudnak Monopolyzni. Ezzel nagyon gyorsan elszaladt az idő, észre sem vettük,  hogy fél tíz van, csak akkor, amikor Harry kijelentette, hogy éhes. Ezzel még úgy nagyon nem lett volna baj, csak hát mi is rájöttünk, hogy azért elég régen ettünk, és bizony mi is éhesek vagyunk. A neten kerestünk egy Los Angeles-i éttermet, és a neten keresztül rendeltünk egy rakat kaját. Spagettit, sushit, pizzát, hot dogot, hamburgert, sült krumplit, muffint és fánkot. Szóval egy kisebb ország átlagos évi fogyasztását rendeltük meg. Másfél óra alatt meg is érkezett az a rengeteg kaja, és fél óra múlva már csak pár morzsa emlékeztetett az ételre.

-Tele vagyok, nem vagyok képes többet enni, még ha fizetnének, akkor se.

-Niall, ezt te komolyan gondoltad? Beteg vagy, vagy mi? Úristen, ezt írjuk fel valahova, mert több ilyen nem lesz! - kiáltottam fel Niall mondatát hallva. Mindenki úgy nézett az ír fiúra, mintha valami földönkívüli lenne.

-Ki vagy te, és mit csináltál Niall-el? Úristen, mi van, ha valami UFÓ elrabolta, és most csak valami alteregója van itt Niall-nek, és ez a fura hasonmása Niall-nek nem olyan, mint az eredeti? - esett Louis kétségbe, kicsit túljátszva a szerepét. Most rá néztünk úgy, mint valami idegenre.

-Mi van? Louis, most komolyan azt hiszed, hogy ez egy Niall-hasonmás? Nem néztél te kicsit sok UFÓ-s filmet?

-Hát, lehet, nem tudom.

-Louis, ne legyél paranoiás, én még mindig én vagyok, és egyébként is, csak most az egyszer van ilyen szerintem az életemben, hogy teleettem magam, máskor nem hinném, hogy lesz. Maximum valamelyikőtök esküvőjén. Hahaha! - nevetett fel azzal a tipikus Niall-ös nevetésével, amitől mindenkinek el kell kezdenie nevetni. És nem tudtuk abbahagyni. Amikor mi elkezdünk nevetni, akkor nem is hagyjuk abba egy darabig. Niall még jobban elkezdett nevetni azon, hogy mi rajta nevetünk, és így mi is elkezdtünk nevetni még inkább. Aztán valamikor egyszer csak abbahagytuk, és úgy gondoltuk, hogy elmegyünk lefeküdni, mert holnap meg szeretnénk nézni a várost. Így is tettünk, majd elmentünk zuhanyozni. Igen, Lou is velem jött, de pár csókon kívül nem történt semmi. Elmentünk aludni, és vajon mire keltünk másnap? Arra, hogy Niall, Harry és Liam ugrál az ágyunkon, hogy keljünk fel, mert megyünk várost nézni. Nos, ébredtem már ennél jobban is.

-Gyerünk, álomszuszékok, keljetek fel, mert vár Los Angeles! - kiabált Harry.

-Harry, ha nem hagyod abba az ugrálást, esküszöm, nem állok jót magamért, - dörmögtem a párnámba. Tudtam, hogy hallja, de nem akart komolyan venni. Jól van, Harold, te akartad. Felemeltem a fejem, kitakaróztam, és mivel Harry látta, hogy kiszálltam az ágyból, lefagyott az arcáról a mosoly, és sikítva elkezdett rohanni, én meg utána.

-Harold Edward Styles, azonnal állj meg, vagy esküszöm, az orrod mellett a lábadat is eltöröm! - kiabáltam utána. A többiek persze nevettek a műsoron, viszont legalább Harry megállt. Megragadtam a pólójánál fogva, és elkezdtem a kioktatást:

-Na, idefigyelj. Ha a közeljövőben, vagy akármelyik jövőben nem hagytok engem aludni, nem viccelek, bosszút fogok mindenkin állni. Niall nem kap több olyan szendvicset, amilyet én csinálok neki, mert tudom, hogy azt szereti. Liam kötelező lesz egy egész álló nap csak kanállal enni, és te pedig egy egész hétig kénytelen leszel vasalt hajjal járnod. Mindenhova. Úgyhogy most, hogy tudjátok, mi vár rátok, ha még egyszer felébresztetek, remélem nem fog még egy ilyen előfordulni. Értve vagyok? - mondtam neki dühösen villogó szemekkel.

-Értve!

-Helyes, én is így gondoltam! - engedtem el mosolyogva, majd mint aki jól végezte dolgát, visszamentem a szobánkba felöltözni. Szegény srácot eléggé lesokkoltam, de már kicsit elegem volt az ilyesfajta ébresztőkből. Az elmúlt két hét alatt ha 8-szor nem így ébredtem, akkor egyszer sem. Nem elég, hogy a San Francisco-ban történtek miatt rémálmaim voltak, és még kora reggel erre is kellett kelnem. Szóval felöltöztem valami kényelmes ruhába, és lementem a többiekhez. Gyorsan megreggeliztünk, majd a nyakunkba vettük a várost. Megnéztük a Hollywood feliratot, Beverly Hills-t, a Csillagok sétányát, és egy bevásárló utcába is bementünk szuvenírekért, mint minden eddigi városban.  A sok sétálásban és vásárlásban eléggé megéheztünk, ezért bementünk a legközelebbi étterembe, ami egy Mc Donald's volt. Szerencsénkre nem szúrtak ki minket a rajongók, így nyugodtan tudtunk enni. Ezek után visszamentünk a házba, és egész nap lógattuk a lábunkat. Louis arra gondolt, hogy csinálhatnánk mi ketten egy twitcam-et. Én benne voltam, és ki is írta, hogy 10 perc múlva twitcam. Én retweeteltem, hogy a mi rajongóink is tudjanak róla. Egyébként már én is kék pipás vagyok, ahogy Lori és Lana is. Amikor kitettük a linket, 5 perccel kezdés előtt voltunk. Már akkor is volt körülbelül 7000 nézőnk, és mikor elkezdtük, akkor pedig már bőven 70000 felett voltunk. Azért megleptek ezek a számok. Rengetegen írtak, alig tudtam követni. Láttam egy tweetet, amin megakadt a szemem. Megmutattam Louis-nak is. Azt kérdezte, hogy miért szakítottunk először. Louis-ra néztem, aki bólintott, hogy nyugodtan mondjam el.

-Rainbow Girl azt kérdezte, hogy miért szakítottunk anno két éve. Az úgy volt, hogy Louis nem mondta el, hogy jelentkezett az X-Factorba, csak az utolsó pillanatban, amikor már mentek Londonba. És ugye ezzel tulajdonképpen nem lett volna baj, de megegyeztünk, hogy barátként válunk el és fogunk beszélni. Ehhez képest egyszer nem hívott, küldött levelet vagy adott magáról életjelet. Persze mindig tudtam, hogy mi van vele, mert Jay-el jóba vagyok. És egészen júliusig nem találkoztam vele. A többit meg onnantól tudjátok. - kacsintottam egyet. Még volt pár kérdés, azokra is válaszoltunk, és végül elköszöntünk tőlük, és lementünk a többiekhez. Ők filmet néztek, azt hiszem valami Disney sorozatot, talán a Mindörökké Hannah Montanát. Ha jól láttam, akkor az évadzárón izgultak. Lolo, Lana és Máté unott arccal nézték a műsort, míg a négy fiú lélegzetvisszafojtva várta, hogy vajon Miley leleplezi azt, hogy ő Hannah Montana, vagy sem.

-Fiúk, bocsi, hogy beleszólok, de most komolyan ezt nézitek?

-Pszt! Nem halljuk, mit mond Miley. Egyébként tudod, milyen izgalmas sorozat? - fordultak felém, egyszerre, és mondták egyszerre a mondatot. Á, nem, dehogy, kicsit sem bizarr. Mire visszafordultak, addigra Miley levette a parókáját, leleplezve magát. 4, igen ideges szempár fordult felém.

-Ööö, huppsz? - kérdeztem félszegen mosolyogva. Hát, lehet, hogy most sietnem kéne, persze csak ha nem akarom a medencében végezni. Mivel nem szándékoztam ruhában megmártózni a medencében, gyorsan felszaladtam, be egyenesen a szobánkba, és magamra zártam. Hallottam, hogy a fiúk utánam jöttek, és megálltak. Cselesek, ugyanis megpróbáltak azzal becsapni, hogy hárman lementek, de nem jött be, mert tudtam, hogy valamelyik ott maradt. Átvettem a fürdőruhám, hogy ha már a medencében végzem, ne ruhában fürödjek. Majd teljesen nyugodtan kisétáltam a szobából. Számítottam rá, hogy ha kimegyek, elkapnak a fiúk, de szerencsémre nem ők voltak, hanem Louis. Visszavitt a szobánkba, ledobott az ágyra, bezárta az ajtót, és felém hajolt, majd megcsókolt. Lekerültek a ruháink, és hát… nem sokat aludtunk az éjjel, maradjunk ennyiben. Az elkövetkező három napban, csütörtökön, pénteken és szombaton nem sok mindent csináltunk, csak a szokásosat. Csináltunk megint tábortüzet, énekeltünk, szórakoztunk. Csak amit mindig. Most nem mentünk el bulizni, hiszen az utóbbi két hétben szinte minden városban buliztunk. Meg hát nem nagyon szeretném, ha esetleg megismétlődne a San Francisco-i eset. Szóval csak így otthon bulizgattunk. Mivel a fiúk mindenképpen inni szerettek volna, kitaláltunk egy olyan játékot, hogy valaki elkezd énekelni, és rámutat valakire, annak folytatnia kell. Ha nem tudja, akkor innia kell, de direkt nem szabad rosszul mondani a szöveget. Lori kezdte a Paradise-al a Coldplay-től, majd rámutatott Mátéra. Ő tudta a szöveget, habár elég hamisan énekelt. A következő dal, amit énekelt, a Stereo Hearts volt, Zayn pedig folytatta. És ez így ment hosszú ideig, a fiúk, legnagyobb örömükre pedig ihattak pár pohár Jack Daniel's-t. A végén már nagyon jó volt a hangulat, meg minden, de sajnos, mivel holnap utazunk vissza, muszáj volt elrontanom, ugyanis még össze kellett pakolni és aludnunk és kell valamikor, hiszen holnap kora reggel megy a gépünk, hogy azért még viszonylag világosban érjünk haza, bár azt hiszem, ez elég nehéz lesz, ugyanis az út visszafelé körülbelül 13 óra lesz, így olyan hatra érnénk haza Los Angeles-i idő szerint, de mivel itt 8 órával korábban van, mint otthon, ezért még plusz 8 óra hozzáadódik a hat órához, ezért otthoni idő szerint hajnali kettőre érünk haza. Ezért aztán mondtam a többieknek, hogy össze kéne pakolni, és holnap már csak felöltözni és utazni kelljen. Kelletlenül ugyan, de végül is mindenki elindult a szobája felé, hogy bepakoljon a bőröndjébe és lefeküdjön aludni. Mi sem tettünk másképp Louis-val, kiraktuk a holnapi ruháinkat, és álomra hajtottuk a fejünket, mert tudtuk, hogy holnap legkésőbb fél ötkor el kell indulnunk a repülőtérhez, hogy elérjük a járatunkat, ami visszavisz minket Londonba. És valóban, másnap hajnalban Paul a fiúkat hívta, Julie pedig minket hívott fel négykor, hogy keljünk fel, ha haza szeretnénk menni. Persze, hogy felkeltünk, mert azért jó lenne már otthon lenni, és meglátogatni a családot. Félálomban levittük a csomagokat és bepakoltuk a kisbuszba, amivel Paul értünk jött. A reggelivel nem bajlódtunk, azt majd fogunk a gépen. Felszálltunk a gépre, bekötözködtünk, és még a felszállás közben elaludt mindenki. Olyan 6 óra múlva kezdtünk ébredezni, és még így is volt 7 óra az útból, úgyhogy mindenki csendben pihent. Ki zenét hallgatott, ki halkan beszélgetett, ki rajzolt, ki írogatott, ki pedig zenét hallgatott írás vagy rajzolás közben, ki filmet nézett. Ja, és volt aki evett. Szóval ilyen halkan telt el a visszafele út Londonba. Hajnali kettőkor (Londoni idő szerint) leszálltunk, és egy másik minibusz várt minket a reptér előtt. Megint beraktuk a csomagokat a csomagtartóba, és kb. 10-15 perc alatt haza is értünk. Annyira kimerített minket az utazás, hogy úgy, ahogy voltunk, bedőltünk az ágyainkba és aludtunk. Viszonylag korán, olyan 10 felé már mindenki fent volt. Ha jól hallottam, Lana már beszélt az anyukájával is, hogy megbeszélje, mikor mennek haza. Úgy tudom, hogy a héten van nekik őszi szünet, így már a ma délutáni géppel hazautaznak. Ki sem pakoltak a bőröndökből, csak Lana átrendezte a cuccait, így már akár indulhattak is. Megkérték Harry-t, hogy vigye ki őket a reptérre, aki ki is vitte őket. Így maradtunk hatan a házban. Nem sokára Hazza is visszaért, így már heten nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Aztán eszembe jutott, hogy mivel mindenki régen volt otthon, ezért menjünk haza a szüleinkhez. Nem volt senkinek sem kifogása ellene, mindenki régen látta a családját. Lori és Niall a hét egyik felét Írországban, Mullingar-ban töltik, a másik felét pedig Doncasterben. Zayn Bradford-ba, Liam Wolverhampton-ba, Harry pedig Holmes Chapel-be utazik vissza. Mi pedig ugye Doncasterbe. Mindenki összepakolt pár cuccot, majd elhagytuk a házat, és mindenki visszaindult a szülőkhöz. 1,5 óra utazás után végre megérkeztünk Doncasterbe, Louis pedig kitett engem a házunknál, és elköszönt.

-Majd hívlak.

-Rendben. És ne hagyd, hogy a húgaid szétszaggassanak, nekem is szükségem van ám rád! - nevettem el magam. Kaptam még egy utolsó csókot, majd kiszálltam a kocsiból, a csomagtartóból kivettem a sporttáskám, intettem Lou-nak, majd bementem a házba. Otthon, édes otthon.

Aloha, my dear and lovely readers! ;) Íme, itt a 19. rész, ami (megint Wordben írtam) 5 és fél oldal lett. 10-es betűmérettel :DD 4352 szó lett, ami 1256 szóval lett több, mint az előző rész. Szóval szép hosszú lett :D Átgondoltam a dolgot, számolgattam, és arra jutottam, hogy ezen kívül 1 rész lesz még, ahogy terveztem,de azt két részre bontom, a tartalmuk szerintem összekapcsolódó lesz (még nem írtam meg, szóval nem tudom, milyen hosszú lesz, az is lehet, hogy nem lesz két részre szedve), plusz az epilógus, szóval most már tényleg nincs sok a végéig. Remélem elégedettek lesztek a végével, és senkinek nem okozok csalódást. Én úgy terveztem, hogy az epilógust az utolsó rész után egy héttel hozom, és ez már szinte biztos, ugyani szeretem előre megtudni (és megírni) a történetek végét :D na jó, befogom, sziasztok J kommentelni és pipálni ér továbbra is! J

Nusi

xx